Kalmár Szilárd, alapítónk egyikének írása a Munkások Újságában jelent meg, 2021. március 15-én.
A mindenkori hatalom és a mindenkori hatalmasságok által idehaza legjobban “fanyalgott” ünnep Március 15. Talán jobban utálják az “urak”, mint a prolik és parasztok nyárindítóját, Május 1-ét, a munka és munkások ünnepét.
Mégis mire ez a méla undor? Nem volt jó, nem volt szép mindaz, ami történt? Miért nem tetszik a mindenkori kokárdás öltönyösöknek? Az indok egyszerű. A magyar urak soha nem szerették az alulról jövő társadalmi változásokat, a “bűzös” forradalmi tömeget, mely ha elindult, akkor elsodorta a lovasrendőrt, maga mellé állította a katonát és betörte a paloták ablakát. Hát lehet ellenszenvesebb dolog egy a hatalomba beleszerelmesedett országvezető számára, mint megnyitni egy börtön ajtaját és kihozni onnan egy bátor embert, aki azért került oda, mert hitt az emberek egyenlőségében, a szólás szabadságában?
Évtizedek óta azt mondják nekünk, hogy 1848 március 15-e csupán a nemzeti szabadságról szólt. Mondják ezt annak ellenére, hogy a radikális pesti fiatalok büszke és bátor szószólói voltak annak, hogy az eltaposott francia forradalom jakobinus dühének a követői ők. Ismerték és terjesztették a korabeli nemzetközi munkásmozgalom elveit, biztos hogy jelentős részük már halott korának két nagyszerű forradalmi gondolkodójáról, Marx Károlyról és Engels Frigyesről is. Talán sokan közülük nem véletlenül hívtak magukat “vörös republikánusoknak”. Nem, nem arról volt szó, hogy a szociális forradalom és nemzeti függetlenség egyidejű követelése holmi véletlen vagy marginális álláspont lett volna. Ez közös cél volt, nem pusztán az urak országának függetlenségéért és szabadságáért harcoltak. Szabadság, egyenlőség, testvériség hármas forradalmi jelszava minden polgárra vonatkozott értelmezésük szerint. Talán az sem véletlen, hogy ebben a történetben már végre a nők is szerepet kaphattak, akik akkor megalkották és a fiatalok mellkasára tűzték a magyar progresszió mindenkori szimbólumát, a kokárdát. Sőt, szintén “véletlenül” a kokárda nem “szabályos” lett, a zöld helyett a külső körre a vörös került, a forradalom, a lázadás, a hősies küzdelem mindenkori szimbóluma. Emlékezzünk csak arra, hogy a Fidesz mindent megtett azért pár éve, hogy “megfordítsa” a kokárda színvilágát, de hiába volt az óriásplakáton terjesztett jobboldali agymosás, a vörös szín a helyén maradt a fejünkben és a szívünk fölött egyaránt.
1848 március 15-ét hivatalosan minden rendszer ünnepelte, de féltek is szellemiségétől a mindenkori hatalmasságok. Mert ugye milyen is az, hogy miközben az urak Pozsonyban nem érnek el semmit, addig Pesten a tömeg élére álló maroknyi fiatal véget vet a gyűlölt elnyomó rendszernek? Milyen dolog az, hogy kommunisztikus néplázítók, mint Petőfi és Táncsics lesznek mindennek a meghatározó politikai szereplői? És legfőképpen milyen már az a mindenkori hatalmasságok szempontjából, hogy Kossuth a Pesti események után az asztalra csap elégedetten és azt mondja, hogy íme, hát erre kell menni, be kell fejezni mindazt, amit addig ők csak kevés sikerrel próbáltak megcsinálni és amit Pest forradalmi ifjúsága egyetlen esős napon elvégzett. Kevés tisztább forradalom van történelmünkben, mint az 1848-as, de látva a jobboldali fanyalgást ennek kapcsán, legyünk biztosak abban, hogy számukra ez nem más, mint egy zűrös “komcsi puccs” zűrös “komcsikkal”.
Nem lenne őszinte a megemlékezés, ha nem szólnánk arról, hogy ma sem sokkal jobb a helyzet, mint 1848-ban volt. Ma sem vagyunk szabadok. Milliók nyomorognak vagy tengődnek a sárga csekkek, a brutálisan magas adók terhe alatt, képtelenek megfizetni az otthon fenntartásával, a gyermekek nevelésével kapcsolatos költségeket. Mindez azért is van, mert ma is zsarnokságban élünk. Ma is elnyomó rezsim ül a nyakunkon, népnyomorítók egész hadserege élősködik az országon. Ma is szükség lenne arra, hogy jöjjön végre Petőfi lelkesítve mindannyiunkat, az elnyomottak szószólója legyen újra Táncsics és legyen egy a forradalom mellé álló Kossuth, egy igazi államférfi. Sajnos ők már nem jönnek vissza, nekünk kell elzavarni a zsarnokot, mozgósítani a népet és új dicső tetteket írni az utókor történelemkönyvébe eleinkhez hasonlóan.
Kalmár Szilárd
Munkások Újsága.