Szanyi Tibor írása 2021. december 4-én jelent meg a Városi Kurírban
Gyakran olvasom Gyarmati Andrea írásait. Olyan igazán életszerűek, kedvesek, érdekesek. Most éppen Kádár János kapcsán írt az emlékeiről. Bevallom, ösztönösen kezdtem el keresni valamiféle szerkesztőségi elhatárolódás, vagy kommentár nyomát, de szerencsére nem találtam. Fontos dátum: 1972-t írtunk.
A történet röviden
Olyasmi felbukkanására gyanakodtam, hogy ‘nehogy má’ egy olimpikon, egy velünk élő legenda bármi jót is mondjon egy tömeggyilkosról!’ stb. Vélelmem azon alapult, hogy amennyiben jómagam, mint politikus hozom szóba Kádár Jánost, szinte nincs az a riporter, aki azonnal ne támadna nekem, hogy ‘na de hát!’…, és hadd ne folytassam!
A történet röviden annyi, hogy Gyarmati Andrea a kíséretének unszolására egy halom képeslapot írt (alá) a müncheni olimpiáról, amúgy – tiszteletből – olvasható aláírással, s legnagyobb meglepetésére a sok címzett közül Kádár János válaszolt, éspedig dicsérő hangon az olvasható aláírásért.
Ennyi a spoiler. És most jöjjön pár szubjektív megjegyzés! Leginkább a fiatalabb olvasók figyelmébe.
Fontos a dátum: 1972-t írtunk
A hidegháború csúcsán jártunk a vasfüggönyön túl, ráadásul a müncheni olimpia a borzalmas terror árnyékában zajlott. Német földön ismét zsidókat gyilkoltak, ezúttal palesztin terroristák izraeli sportolókat. Nos, ennek a háttérnek az említése nélkül tárul elénk egy paksaméta képeslap története. Aki már volt olyan helyzetben, hogy százával írjon alá üdvözlő kártyákat, az tudja, hogy mennyire gépies, mondhatni óhatatlanul lelketlen az ilyen gyakorlat. A múlt század hetvenes éveiben viszont a levél, a képeslap volt a távolsági kommunikáció evidens formája, már csak azért is, mert jóval olcsóbb volt, mint a telefonálás, vagy a távirat. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem volt abban semmi különös, ha egy sportolói delegáció képeslapok százaival köszöntötte az otthoniakat, akik zöme – értelemszerűen – mindenféle potentát lehetett, holott egy fiatal sportolónak nyilván fontosabbnak tűnhetett a medence, mint sem az adminisztratív nyüzsgés.
Ma sincs feltétlenül másként, hiszen pont mostanában kezdi kihordani a posta a karácsonyi üdvözletek millióit, amelyek döntő hányada bizony ilyen-olyan potentátokhoz fut be, s feltételezem, nem kicsi tévedések lehetnek a “Látod, milyen sokan szeretnek engem, Andi!?” jellegű örömteli fogadtatások mögött. Egy szó, mint száz, a hetvenes évek hazai és globális protokolljába ugyanúgy belefértek a képeslapok tömegei, mint a ma emberének napjaiba a hasonló Facebookos és egyéb internetes üdvözletek. Csak éppen ma sokkal könnyebb akár ezrével küldeni ilyesmiket, bár az inkább embert próbáló feladat, ha csak pár száz visszajelzést kell egyenként megköszönni.
Szemforgató magatartás
Márpedig Kádár János elég jól érzékelhetően személyesen köszönte meg a Gyarmatitól kapott üdvözletet. Pici pironkodás is előötlik Gyarmati írásából, ugyanis ő tiszteletből jól olvashatóan írta alá a lapokat, de az nem biztos, hogy mindegyiknél megnézte volna, vajon konkrétan kinek szól? A címzett viszont elolvasta, hogy ki a küldő, és válaszolt is. Gyarmati apropóját és sorait azért vettem tüzetesebbre, mert erősen szemforgatónak tartom azt a PC-nek szánt általános közéleti magatartást, amely Kádár Jánost és a kádári időket az elvetemült gonoszoknak járó skatulyába akarja tolni.
Gyarmati Andrea akkortájt edzett, érmeket szerzett idehaza és a nagyvilágban, valamint Magyarországon járt egyetemre, férjhez ment és csupa olyan dolgot csinált, ami szép és jó. Nem igazán törődött a politikai felhangokkal, egyszerűen tette a dolgát, meg amihez kedve volt. Évtizedek múltával pedig visszaemlékezik arra, milyen viccesnek tűnhet, hogy az ország akkori vezetője megdicsérte az olvasható aláírását.
Csak jelzem: egy ilyen sztori ma nem tudna hátsó gondolatok, sőt indulatok nélkül megszületni.