Olvasgatom a “liberális” ellenzéki sajtót. Szinte minden héten jönnek a jobbnál jobb cikkek arról, hogy a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom tönkreteszi az életünket, a pazarlás veszélyezteti bolygónkat.
Képesek arról írni a liberális véleményvezérek, hogy mégis vannak társadalmi osztályok, a leggazdagabb osztályok, totál hülyére veszik az egész bolygót, csak azért, hogy megvehessék a testvérüknek, a lányuknak, a fiuk csajának, a szeretőjüknek a totálisan felesleges A8-ast, miközben milliárdnyi ember a napi betevőjéért dolgozik, főleg a gazdagok gyáraikban.
Nagy örömmel olvasom ezeket a cikkeket, egyet is értek velük.
A cikkekben midig felmerül a kérdés, hogy akkor mit is kellene csinálni. A nagyon okos, felkészült megmondóemberek ötletelni kezdenek.
- Új dolgokat kellene kipróbálni.
- Vissza kellene fogni a fogyasztásunkat.
- Spirituálisan kellene fejlődni.
Na igen. Hát persze. Megy a ködszurkálás. Milyen ciki lenne beismerni, hogy harminc év (de leginkább 150 év) uszítás, hazudozás és történelemhamisítás után, hogy a szocializmust nem lehet lesöpörni szimpla diktatúrázással. A végén kiderülne, hogy a szocializmus olyan eszme, ami szerint az nem élet, hogy 7 milliárd ember dolgozik pár millió emberért.
Az úgynevezett rendszerváltáskor talán nem kellett volna szétverni a szövetkezeti rendszert. Nem kellett volna felszámolnunk az iparunkat. Nem kellet volna hagyni, hogy Európa legdrágább bankrendszerét hozzák létre. Nem kellene súlyos milliárdokkal támogatni olyan multicégeket, akik amúgy tokkal-vonóval megvehetnék Magyarországot.
Fel lehetne ismerni, hogy egy falu földjeinek megműveléséhez nem kell 20 traktor, hanem elég kettő. Nem kell cukorral tömni a gyerekeinket normális ételek helyett. A kirakatéletek helyett lehetne úgy is élni, mintha normálisak lennénk, normális problémákkal és normális megoldásokkal.
Nem az a fontos, hogy legyen legújabb telefonunk, hanem hogy a baráti társaságunk azért szeressen minket, amilyenek vagyunk, és nem a pénzünkért, pozíciónkért. Nem kellene engedni a reklámokat ekkora mennyiségben. Fontos lenne, hogy ha valaki dolgozik, akkor el legyen ismerve, akármit is csinál. A földműves, a tanár, a rendőr, a bolti eladó, az egyetemi oktató, a politikus, mindenki.
Ideje végre elengedni azt a végtelenül cinikus és aljas dumát, hogy a piac dönti el, ki mennyit keres. Hát persze. Egy átlag magyar örüljön, ha élete végéig össze tud gründolni egy kétszobás lakást. Egy élet munkájával.
A gazdag ember gyereke miután megkapta Oxfordon a nagyon jó diplomát tízmilliókért, már mehet is egy cég igazgatótanácsába az aputól kapott kocsival. Ezt dönti el a piac. Ezt harsogják jónak sokan ma is. Ideje van a szembenézésnek.
Harminc éve halljuk, hogy a szocializmus rossz, a kapitalizmus jó. Ehhez képest a korai szocializmusban milliók jutottak lakáshoz, normális élethez, megbecsüléshez, egészségügyi ellátáshoz, kultúrához és jó élethez.
A kapitalizmus elhozta a létbizonytalanságot, a szociális különbségeket, elhozta a gyűlöletet, a látástól vakulásig való munkát, a megalkuvást, a dolgozói nyomort, a beszűkülést, és a társadalom atomizációját.
Ha azt akarjuk, hogy újra normálisan lehessen élni Magyarországon, akkor szocializmus kell.
Ha azt akarjuk, hogy a bolygónkat pár évtized múlva ne tegyük véglegesen tönkre, akkor szocializmus kell.
Ha jó béreket, nyugdíjat, egészségügyi ellátást, biztos lakhatást akarunk a gyermekeinknek, akkor szocializmus kell.
Ha havi nettó 250.000 forintos minimálbért, 50.000 forintos családi és nyugdíjas korpótlékot akarunk, akkor szocializmust kell.
Ha azt akarjuk, hogy senkinek ne lehessen havi 100.000 forint alatt a jövedelme, akkor szocializmus kell.
Pártom az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom ezt képviseli, ezért harcolunk. Azért akarunk egy igazi baloldali frakciót az Országgyűlésben, hogy legyen képviselete a dolgozó embereknek is.
Székely Sándor
független országgyűlési képviselő
A Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke
Az Igen Szolidaritás alapítója
