Megjelent a Városi Kurírban 2021. április 4-én.
Balogh Béla 1938-as Havi 200 fix című filmjének betétdala évtizedek múltán is milliók fülében cseng. “Havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel. Havi kétszáz pengő fixszel feleségül venném önt. Mert a jólét az nem kényszer, nekem nem kell ház és ékszer, vacsoráznom sem kell kétszer, sose voltam én úgy fönt. Havi kétszáz fix, csak ennyi az egész, havi kétszáz fix, s a boldogságunk kész.”
Ez a pár sor nagyjából körülírja azt a polgári fílinget, ami talán soha nem adatott meg a magyar nép tömegeinek, legfeljebb néha közeledtünk hozzá. Mármint a vágyak szintjén.
Miről van szó?
Arról, hogy az emberek többsége azt a biztonságot keresi, amire családot alapíthat, rendesen ehet, lakhat úgy, hogy nincs benne semmi különösebb luxus. Sőt, még saját tulajdonú lakás sem, feltéve, hogy normálisak a lakásbérleti díjak. Nos, Huszti Andrea, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom nevű párt elnöke az elmúlt hetekben többször is utalt arra, hogy az a munkáltató, amely, illetve aki nem tud havi nettó 250 ezer forintot biztosítani a munkavállalójának, az aligha tekintheti magát vállalkozónak, s ennél már csak az keményebb, hogy az állami szféra szintén mélyen alulfizeti az embereket. Azt is hozzátette, hogy ehhez a színvonalhoz persze a maihoz képest gyökeresen más adórendszer tartozik.
Sokan felhördültek, hogy micsoda túlzás a havi 250 ezer forintos nettó minimálbér belengetése.
Székely Sándor, az ISZOMM országgyűlési képviselője egy indulatos blogbejegyzésében fejtette ki, mennyire képmutatás a műfelháborodás.
Hogy mi a túlzás, az egyéni mérlegelés kérdése.
Ha elhisszük a KSH legutóbbi adatait, akkor ma 450 ezer forint a bruttó átlagkereset, ami 270 ezer nettónak felel meg, s így már rögtön más megvilágításba kerül az említett nettó 250 ezres minimálbér iránti elkötelezettség. Tény, az átlag és a minimum között nagy a különbség, de bármit is állít a KSH, az eléggé közkeletű, hogy Magyarországon pocsék a bérszínvonal, sőt az EU-ban csak Bulgáriában rosszabb. Úgy is mondhatnánk, hogy ha a magyar béreket a magyar gazdaság teljesítőképességének szintjén vizsgáljuk, akkor ezeknek lényegesen magasabbnak kellene lenniük, s így már messze nem túlzás a 250 ezres minimum.
Hogy mit tud a magyar gazdaság?
Beszéljenek a számok! Ma egy főre vetítve, tehát a csecsemőtől az aggastyánig az éves magyar GDP durván 23.000 euró. Mai árfolyamon nézve ez 8,3 millió forintnak felel meg, azaz egy főre vetítve havi 700.000 forint. Fejenként! Ugyanez a szám egy dolgozóra kivetítve 1,7 millió forint. Havonta! Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mármint hogy ez a dolgozónkénti havi 1,7 millió forintnyi “új érték” a bűvös “vásárlóerő-paritáson” értendő, meg ugye ennek hozzávetőlegesen a felét az állam elvonja és újraosztja, és még rengeteg egyéb, okos magyarázat adódhat, mégis attól tartok, egyikünknek sem tűnik úgy, mintha a tipikus magyar fizetések bőven nettó fél millió forint fölött lennének.
A kimutatott számok és a rideg magyar valóság közötti különbözet bizony a tőkések, szebb nevükön a munkaadók zsebében landol
Úgy is mondhatjuk, hogy minden megtermelt nettó száz forintból ma 30 kerül a melós borítékjába, 70 pedig a munkaadója zsebébe.
Ha a magyar többség úgy gondolná, hogy az ilyen arányú osztozkodás rendjén való, akkor nincs semmi baj a magyar kapitalizmussal, és nagyon helyes, hogy annyit keresünk, amennyit. Az ISZOMM viszont azt állítja, hogy bár a “fifty-fifty” sem éppen szépségdíjas elosztás, de legalább egy fokkal igazságosabb a mai állapotokhoz képest.
Nos, a havi 250 ezer nettó minimálbér pont ebből a “fifty-fifty”-ből adódna.
Szanyi Tibor, az ISZOMM alapítója, alelnöke és a párt miniszterelnök-jelöltje
