Szanyi Tibor írása 2021. szeptember 12-én jelent meg a Városi Kurírban.
1848. szeptember 11-én ért véget az akkori magyar forradalom, és vette kezdetét az egy éves szabadságharc, amelyet Jellasics horváth bán támadása provokált ki. A halottak számát százezer fő körülire teszik a krónikák.
1973. szeptember 11-én robbant be Chilében az Allende szocialista elnök elleni, s az USA által nyíltan támogatott Pinochet-puccs. Az áldozatok száma ismeretlen, azonban több, mint 3000 ember maradványait azonosították.
2001. szeptember 11-én az Al-Kaida terroristái ledöntötték a New York-i ikertornyokat, amelynek következtében rögtön 3000 ember veszítette életét, ám az ezt követő terrorellenes háborúkban – az ENSZ adatai szerint – bő egy millió ember halt meg, és sok-sok millió főben határozható meg az ebből fakadó menekültek száma.
(Számomra ez a nap viszont családilag is emlékezetes, mert a felségem és legkisebb gyermekem szülenapja szintén és egyaránt szeptember 11.)
Ez a dátum azonban most már azért is az emlékkönyvembe költözött, mert a pártom, az ISZOMM, 2021. szeptember 11-én hirdette meg ’22-es választási programját, amit Kádár János Tervnek neveztünk el.
Bár sokan felkapták a fejüket a névadás hallatán, ám az elnevezés oka, hogy a magyar történelemben közel-távol nem találni olyan korszakot, amelyhez olyan mennyiségű és léptékű szociális intézkedés lenne köthető, mint a Kádár-korszakhoz. A mi programunk pedig szinte teljességgel szociális töltetű, hiszen missziónk a szociális válság felszámolása.
Az említett 34, kádári évhez köthető az írástudatlanság felszámolása, amely ma talán a digitális íráskészség elterjesztéséhez fogható feladat volt. A Kádár-korszak tette teljessé a családi pótlékot, amelynek magyar változata tulajdonképpen az első ‘feltétel nélküli jövedelemi’ intézkedésnek tekinthető. Világelsőként, és az akkori átlagos női fizetés 40 %-ának felelt meg a három évig szóló GYES, amit aztán követett a jövedelemarányos GYED. Mindhárom forma a mai napig is a legfontosabb gyermek- és családsegítő állami eszköz, bár értékük sokat pusztult, leginkább az Orbán-rendszerben. A kádári időkben felépült 2 millió összkomfortos lakás, no meg az ezekbe költöző 6 millió ember jelentőségét nem is kell különösebben hangsúlyozni, kiváltképp ha összevetjük a rendszerváltás óta mérhető fél millió új otthonnal, amit egyébként az ugyancsak kádári ‘szocpol’ helyébe lépő CSOK sem tudott érdemben meglendíteni.
A kádári vívmányok közül mára azonban sok minden sérült. A korábbi, társadalombiztosítás-alapú, teljeskörű és ingyenes orvosi ellátás helyett ma már felerészben saját zsebből kell gondoskodjunk egészségünkről, a nyugdíj pedig a jogosultsági kategóriából az adható szociális juttatássá változott, ráadásul Alaptörvénybe foglaltan. A gyakorlatilag mindenkit ingyenesen iskolapadba, sőt a felsőoktatásba hívó Kádár-korszakhoz képest ma jószerivel az tud tanulni, aki bírja anyagilag. A vidék, pontosabban a kistelepülések demográfiai és környezeti állapota a szociális ügyekben is szerepet vállaló a szövetkezetek szétverését követően drámaian romlik, illetve ma már sok helyütt végzetesen lepusztult.
Őszintén szólva nem tudok olyan érdemi szociális intézkedésről, ami a rendszerváltás óta üzemeltetett kapitalizmus-párti kormányok által lett volna megvalósítva. Szociális rendszerünk tehát olyan alapokra épül, ami Kádár előtt szinte egyáltalán nem volt, ma pedig erőteljesen a semmi felé konvergál, leszámítva a tehetősebbeket favorizáló adókedvezményeket.
Egy szociális ihletettségű, baloldali választási program lelkülete tehát nem nagyon tud máshova tekinteni, mint a Kádár-korszakra, ám még inkább előre.
Előre nézve ezért drasztikus népjóléti emelkedésre törünk, azaz havi nettó 250.000 forintos minimálbérre, 50.000 forintos gyermekenkénti és havi családi pótlékra, havi 50.000 forintos egységes emelésre a nyugdíjasoknak (ami értelemszerűen lefelé bővülve adna segítséget), és egy új jövedelmi forma, a szociális minimumjövedelem bevezetésére, ami gyakorlatilag a létminimumot garantálná minden rászorulónak. Évente 50.000 állami bérlakás megépítése nélkül pedig egyszerűen nincs megoldás a fiatalabb generációk lakásétvágyának enyhítésére.
Egyszerűen elegünk van abból, hogy az elmúlt harminc évben káprázatosan dagadtra hízott szupergazdagok érdekképviseletében megannyi öltönyös, avagy szürke pulóveres szakértő azzal bombázza az agyunkat, hogy nincs pénz. A kapitalizmus szerelmesei, kiváltképp a konzervatív kormány, illetve hasonszőrű, bár részint liberálisabb és részint nácibb ellenzéke ragyogó számok bűvöletében élnek, s nem akarják észlelni a terjengő nyomort. A kádári időket leszólják az ún. ‘gyárkapun belüli’ munkanélküliség miatt, de jó arcot vágva csináltak helyette ún. ‘közmunkát’. Leszólják a magyar dolgozót, hogy hát igen gyenge a munkájának hatékonysága, de több és több pénzt követelnek tőle, ha legalább a gyerekét akarná jobb iskolába vinni.
Ennek a képmutatásnak az ellenszereként mutatunk hát nekik egy valódi arcot: Kádár Jánosét.
Szanyi Tibor